Dohánymúzeum

Bácsgyulafalvát a telecskai dombokon alapították a Temesközből idetelepült, elszegényedett honfoglalók 1883-ban. A gyakori árvizek elől menekültek ide a főleg dohánykertészettel foglalkozó zsellérek. Az új ,,hazában' sem hagytak fel a dohány termesztésével. Sőt a telkeket és földeket is ezzel a céllal kapták a jövevények, ezt igazolja Kovács Antal és neje, Krizsán Júlia részére 1899. január 16-án iktatott ,,Telepváltsági szerződés' is, miszerint: ,,...ezen földterület főleg dohánytermelésre volt szánva...'

Tehát a gabonatermelés mellett a dohánytermelésnek mindig is nagy szerep jutott ebben a faluban. Szinte minden család foglalkozott e haszonnövénnyel, hiszen - noha igen munkaigényes - jól jövedelmezett. Manapság is még elég sokan foglalkoznak vele. Kovács István is egy azok közül, akik beleszülettek a ,,szakmába', és még ma is termelnek egy-két holdon cigarettának valót. A múltban nem egy alkalommal részesült szorgalmáért társadalmi elismerésben. Büszkén mutatja az 1978-ban kapott Ezüstkoszorús Munkaérdemrendet és az 1982-es újvidéki mezőgazdasági vásáron kiérdemelt ezüst érmet, amit a Jugoszláv Gazdasági Kamara adományozott neki a rekordhozamért. Ezek is a kis dohánymúzeum falát díszítik.

- Apropó, dohánymúzeum. Hogyan is született meg a múzeum ötlete?

- A helyi művelődési egyesület vezetői kértek fel egy alkalommal, hogy rendezzek kiállítást a dohánytermeléssel kapcsolatos eszközökből. Össze is gyűjtöttem mindazokat a tárgyakat, amelyek a padláson, a fészerben, az udvaron hányódtak. Rég nem használt dolgok is előkerültek, és összeállt az alkalmi kiállítás anyaga, amivel aztán részt vettünk Zentán a Lőrinc-napi rendezvényen - kezdi Kovács István a visszaemlékezését. - Majd elvittük az anyagot a magyarországi Tápéra, testvértelepülésünkre a hagyományőrzőink rendezvényére. Mindenhol nagy érdeklődéssel fogadták. Ezután merült fel bennem a gondolat, hogy elődeink használati tárgyait, eszközeit összegyűjtsem, rendezzem és egy megfelelő helyet biztosítsak számukra, azaz egy kis múzeumot hozzak létre.

Lehet, hogy nem egyedülálló az, amit tettem, de a mi falunkban nem sok a látnivaló. Márpedig úgy gondolom, hogy azért nekünk is voltak és vannak értékeink, hagyományaink, amelyeket meg kell őriznünk az utódaink számára. Az elmúlt évben feleségem, Irén ötlete alapján egy jelenetben a helyi műkedvelőkkel felelevenítettük a valamikori dohánycsomózást, aminek az egyhangúságát élcelődéssel, mókázással, történetek mesélésével és nótázgatással oldottuk fel, mint ahogy elődeink is tették.

Ma már korszerűbb és némileg gépesített a dohánytermelés. A régi eszközök lassan kivesznek a használatból.

- És most ezek kaptak helyet ebben a múzeumban?

- Igen. Itt látható Lábadi Károly, gyulafalvi származású néprajzos Dohányosok (a telecskai dohánytermesztés és szókincse) című könyve mintegy az útikalauz szerepében. Majd különféle újságok, fotók sorakoznak. A legrégibb, elsárgult fotón a honfoglaló dédszülők családi köre látható. A falon és a fal mellett szerszámok és a munkához szükséges kellékek: útálló gereblye, palántáskosár, ültetőfa-fúró, különböző fűzőtűk, madzagkoszorúk, kukák, lyuklocsoló cserépből és bádogból, cserépkorsó, dohányvágó, dohánypörkölő; a kecskelábú csomózóasztalon pedig tapló tűzcsiholó vassal, valamint a végtermékek: sodrott cigaretták, szivarok, bagó, dohányos kostökzacskóban és a dózniban vágott dohány, kis üvegekben dohányléből készült parfüm és arcfesték, gyapjúfesték, valamint dohányfőzetből ragasztó.

Tehát a dohányt nemcsak füstölésre használták elődeink, hanem más célokra is. Például a szekrénybe a ruhák közé száraz leveleket tettek a molyok ellen; áztatás után a dohánylével pedig a virágokat permetezéssel védték a levéltetvektől.

A régi faliórás, petróleumlámpás kiállító helyiség valóban a régmúlt hangulatát idézi. Egy darabja, egy szigete múltunknak.

Befejezésül a vendégkönyv egy mondata kívánkozik ide: - Elődeink bennünk élnek tovább, ha megőrizzük emlékeiket és tárgyi világukat, hagyatékukat.

Varga Sándor