A jelenlegi múzeumgyűjtemény 120 faliórát, állóórát, zsebórát, asztaliórát, kéziórát stb. ért magában. Az órákon kívül a látogatók különböző régészeti tárgyat is láthatnak, pl. a régi petróleumlámpákat, mozsarakat, kézzel festett tányérokat, régi pénzeket, könyveket, szentképeket-ikonokat, imakönyveket... A Régi Órák és Antiktárgyak Múzeuma a látogatók részére nyitva tart egész héten át 14.00 órától 18.00 óráig vagy előzőlegi megbeszélés alapján.
A Bácsgyulafalvai Hagyományok Háza Makó Erzsébet és családja kitartó munkájának köszönhetően 2009. óta várja a délvidéki magyarság kultúrája, népi hagyományai és szokásai iránt érdeklődő látogatókat. A korábban Kabók József és Erzsébet tulajdonában álló ház „alsóépülete” a falu keletkezésével egyidős, az 1880-as években épült. A házvéget vagy más nevén fürjállást a település akkori építészetére jellemző napsugaras motívum díszíti. A múzeum jelleggel működő „napsugaras ház” nem csak külső, belső hangulatában is a régi idők szépségét idézi; jelenlegi berendezése és a kiállított használati tárgyak korhűen tükrözik a paraszti háztartások életét, mindennapjait. Az ide látogatók egyben megtekinthetik az erre a tájegységre jellemző, sajátos hímzési technikákkal díszített öltözeteket; választ kaphatnak arra, hogyan süthetünk kenyeret kemencében, vagy hogyan készül susnyából (csuhéból) a sodrott kosár.
"Gyulafalva, azaz Telecska története nem nyúlik vissza az ókorig, a középkori históriák is hallgatnak még róla, hiszen nyoma sem volt akkor a Telecskai-dombokon épült településnek. Az Alföld hangulatát idéző vidék derékig érő fűtengerét, a gyomnövények irdatlan erdejét éppen csak száz évvel ezelőtt kezdte írtani emberi kéz. Sok száz, sok ezer munkáskezet tört fel a szerszámok nyele addig , amíg a mai település helyén megszelídült a puszta, a glicetövis benőtte földek búzát, kukoricát kezdtek teremni. S mennyi veríték árán futottak végig az alig hullámzó dombokon az első dohántsorok! A temesközből származó dohánykertész-telepesek már akkor hittek abban, hogy az a növény, amelynek őshazája Dél-Amerika, s amelyiket jóval a földrész felfedezése előtt már kultúrába az indiánok, a szegedi és temesközi tapasztalatok alapján az új faluban is jólétet biztosít. Nem csalódtak. A dohány építette föl a falut (Muhi 1979.42.). Eredményesen zárult a harc a pusztával, amely azzal fejeződött be, hogy a műveletben föld megadta magát, az ősök kikényszerítették belőle a kenyérnek valót, a jólét első darabkáját. A falu alapítása centenáriumának alkalmából jelenik meg a könyvecske, hogy néprajzi, népnyelvi vonatkozásai révén gyarapodjanak ismereteink a sok-sok munkával járó dohánykertészkedésről, amely Telecskán szinte egyidős a településsel." - Lábadi Károly
Kovács, elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mesterember. Régi magyar neve: vasverő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták, ill. foglalkoztak a vas előállításával (vasművesség). A kovácsmesterség valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. sz.-ban több ágra is szakadt (lakatos). A falusi vagy patkolókovács főleg a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával, lovak, tehenek patkolásával foglalkozik, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. A mesterségnek különféle szakmai típusai alakultak ki, így van cigánykovács, uradalmi kovács vagy gépészkovács, községi vagy kommenciós kovács. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszti munkaeszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott, volt, aki baromorvosi iskolát végzett. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fujtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítették. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött, gyakorlásához igen sok hiedelem fűződik.
